„...A marcona fiatal férfiak átengedik magukat ennek a törékeny lány hol erőteljes, hol pedig szuggesztív énekhangjának. A számok közt lazításként, hol le- és bevezetésként kedves tréfás közjáték, Ibolya párbeszédet folytat közönségével, játékosan perel, incselkedik velük. A közönséggel, akiktől az ominózus Magyarország című dallal búcsúzik.Nem is nagyon tehetne másként, hiszen hallgatósága szinte egy emberként ezt követeli tőle. Ahogy az utolsó akkordok is elültek, furcsa, álomszerű csendet érzek. Ibolya napszemüvegének két fekete lencséjében egy villanásnyi időre a fogvatartottak egy csoportja tükröződik. A foncsoron kívülről fiatal férfiak mosolyognak, és szorongatják kezükben az Ibolya által dedikált papírdarabokat.
Állni látszik az idő, majd kis zökkenéssel útjára indul újra.”
