Oláh Ibolya Múzeum

FŐOLDAL

KIADVÁNYOK

IBOLYA

ÚT A MEGASZTÁR VÉGÉIG

SAJÁT ÚT

MULTIMÉDIA

KREATÍV SAROK

IMPRESSZUM

LINKEK



Tököl - 2009. június 8.
A fiatalkorúak börtönében
zártkörű fellépés



„...A marcona fiatal férfiak átengedik magukat ennek a törékeny lány hol erőteljes, hol pedig szuggesztív énekhangjának. A számok közt lazításként, hol le- és bevezetésként kedves tréfás közjáték, Ibolya párbeszédet folytat közönségével, játékosan perel, incselkedik velük. A közönséggel, akiktől az ominózus Magyarország című dallal búcsúzik.Nem is nagyon tehetne másként, hiszen hallgatósága szinte egy emberként ezt követeli tőle. Ahogy az utolsó akkordok is elültek, furcsa, álomszerű csendet érzek. Ibolya napszemüvegének két fekete lencséjében egy villanásnyi időre a fogvatartottak egy csoportja tükröződik. A foncsoron kívülről fiatal férfiak mosolyognak, és szorongatják kezükben az Ibolya által dedikált papírdarabokat.
Állni látszik az idő, majd kis zökkenéssel útjára indul újra.”



Fülledt, júniusi napon tartunk Csepel-szigetre, a tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetébe. Forró szél csap az utazó arcába, enyhülés csak árnyékban, fák alatt vagy épület hűvösében; a táj, a szikkadt, száraz föld körben mindenhol esőre vágyik. Régóta várt előadásra vagyunk hivatalosak.

A tököli fiatalkorúak, köztük ismerősök, barátok különösen, de a személyzet

is Oláh Ibolyát várja. Fellépni jön Tökölre, kész műsorral, de

ismerősöket látni, velük beszélgetni is. A program valójában a kellemes

és a hasznos összekapcsolódásából született meg. Ibolya ugyanis nem

egyedül jön, hanem Anyácskával, aki rajta kívül még sokak gyámja

is itt, Tökölön. Illésné Ancsán Aranka, vagy, ahogy egy egész ország ismeri,

Anyácska, rendszeresen jár be munkatársaival a fiatalkorúakhoz,

az ő „fiaihoz”. S innen származott az ötlet, jöjjön egyszer vele Ibolya is,

énekelni, fellépni a fiúk előtt, és beszélgetni az itt elhelyezett fiatalkorú

fogvatartottakkal.

- Kellenek a jó programok, mint egy falat kenyér – mondja Tóth Tamás

bv. ezredes, a tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének

igazgatója erről a mai előadásról szólva. – Kétszázötven-háromszáz

fiatalkorú fogvatartottunk van, s velük érdekes módon több a baj, mint

a felnőttekkel. Valós programokat kell szervezni az itt lévőknek. Minél

több a program, annál kevesebb a gond. De éppen ezért fel is pezsdült

most az élet nálunk – folytatja az igazgató. Van sport-, irodalom- és színjátszó

szakkörünk is. Nemrég mutatták be nagy sikerrel a színjátszósok a

Lúdas Matyit, és már folynak egy musical próbái is. A focistáinknál nemrég

jártak a ferencvárosi Simon Alapítvány tagjai, mi több, a tököli fiúk

döntősek lettek a Fiatalkorú Fogvatartottak Labdarúgó Bajnokságán. A

zenei szakkörünk szintén nemrég indult, most toborozzák a zenészeket.

A dobos, a basszusgitáros, és egy fuvolás már meg is van. Többet nem is

nagyon tudunk beszélgetni az ezredes úrral, mert a vendégek érkezését

jelentik.

Anyácskával érkezik

A kaputól kis csoport sétál lassan befelé a délutáni hőségben, szinte

védelmezőn mennek egy alacsony, vékony lány mellett, aki sosem

távolodik messzebbre a csoporttól, különösen pedig egy megfontoltan

lépdelő asszonytól. Ő Anyácska, akit egy ország ismer ezen a néven.

Az alfa és az omega Oláh Ibolya és még nagyon sokak számára. Biztos

pont, egy mosoly, bátorító szó, vagy egy néma ölelés, oldott pillanat. Ám

korholni

is képes, ha azt kell. Egy-egy ritka szavával nyugtat, okít, nevel.

Ez a törékeny, tétova mosolyú asszony olyan könnyedén hordoz a hátán

emberi sorsokat, amihez másoknak talán több élet is kevés lenne. A

tiszadobi gyermekotthon vezetője, immár húsznál is több éve. Sokaknak

Anyácska,

négy gyermeknek – saját gyermekeinek – viszont anya.

- Hogy élik meg mindezt a saját gyerekei? – szökik akaratlanul is a kérdés

a számra.

- Ebbe nőttek bele, megszokták – felel mosolyogva. – Van egy fiú itt, aki

növendék, van egy utógondozott, aki a büntetése letelte után hazajön

Tiszadobra – folytatja, mikor a látogatásáról kérdezem. – Sokaknak én

vagyok a gyámja, segítséget kérnek, beszámolnak a dolgaikról.

Ibolya mázlistának tartja magát

Az alacsony, vékony vendég Oláh Ibolya. Fekete, törékeny lány, fekete

cipőben, fekete nadrágban, fekete ingben. Lassan, tétovázva, hallgatagon

poroszkál Anyácska mellett. Nagy, fekete szemüveg mögé bújik.

A fellépés előtt a könyvtárba menekülünk a hőség elől, leülünk beszélgetni,

Ibolya, Anyácska vigyázón, s én. Nem tudom, hogyan vágjak

bele. Azt szeretném megtudni, hol van az a pont az ő életében, ahol a

sorsa elvált attól az ívtől, amelyet a legtöbb sors- és nevelőotthonbeli

társának az élete írt le. Hol a fordulópont? Mi az oka annak, hogy most

így beszélgethetünk?

- Mi az oka? Mázlista vagyok! Az az oka! A Jóisten adott tehetséget,

segítséget! – válaszol élénken, magabiztosan, ellentmondást nem

tűrő hangon. – Takarítónő lettem volna, ha nem indulok be. Nagyon

jó takarítónő voltam, bizony – mondja, közben incselkedve néz a

szemembe, aztán oldalvást sandít ki Anyácskára.

Tiszadob a legjobb hely”

Kilencvenöt augusztusában kerültem Dobra. Láttam, hogy gitár volt a

fiúk kezében, sokan zenéltek, énekelgettek. Láttam, éreztem, jó hely-

re kerültem. Aztán én is énekelgettem. Aztán utazgatni kezdtünk az

országban, cigánydalokat adtunk elő, de játszottunk popzenét is. Jártuk

az országot, mentünk mindenfelé - meséli egy levegővel,

aztán elhallgat és mélyen elgondolkodik.

Dob a legjobb hely. Gyönyörű a

környezet – folytatja Ibolya szenvedéllyel.

Dob, értsd, mint Tiszadob.

Tetszett, hogy másképp kezelnek.

Tizenhárom évesen kerültem oda.

Addig tizenhárom helyen voltam,

meg kétszer nevelőszülőknél is, de

nem emlékszem rájuk. Egyikőjükre

sem. Az anyám fiatalon szült meg, tizennyolc

éves gyereklány volt. Ment,

járta velem a világot, próbált megoldást

keresni, találni a gondjaira, az

életére. De utoljára még megetetett,

mielőtt beadott volna az otthonba! –

kiáltja dacosan az arcomba, látom,

nagyon régi, mély sebeket tép fel a

jelenet. – Emlékszem, műbőr csizma

volt ekkor rajtam, meg ruha, mert valami meleg helyre akart tenni az anyám.
Jót akart. Nem ítélem el. Amikor akarok, találkozom

vele – teszi még gyorsan hozzá, és

többet nem szeretne beszélni erről a témáról.

- Zeneileg mindenevő vagyok – vall később. – Kis időbe azért beletelt,

míg rájöttem, mit képviselek – mondja aztán.

- Miért, mit képviselsz? – kérdem mohón.

Felnevet, hogy jól megtréfálta a firkászt, rám pillant megint sajátos

incselkedő módján, úgy válaszol:

- Mindent képviselek.

Kiélvezi a győzelmet, aztán hozzáteszi: – Az egyszerű hangszerelést

szeretem. A letisztultat. Cselló, zongora, az ilyen lírai dolgokat. De az ilyen

add a kezed, szeretlek”-szerű cukros, habos dolgokat nem szeretem.

- A Magyarország című dal nem ilyen?

- Nem. A Magyarország szebb, mint a Himnusz – feleli dacosan. – A Himnusz

olyan szomorú. A focinál is, amikor szól a Himnusz, csak állnak ott a

fiúk. A sportrendezvényekre lelkesítő dalokat kellene szerezni!

- Írassunk akkor egy magyar himnuszt külön focimeccseknek – indítványozom

hamarjában, de Ibolya már máshol tart. – És a klasszikus zene?

Bach, Beethoven, Mozart? – próbálkozom inkább mással.

- A klasszikus zenén csak aludni lehet – mondja lemondóan. – Tankcsapda.

Az jó. Bejön? – kérdi hirtelen, újra szemembe néz tréfás-pimaszul,

arcomat fürkészi. – Ütős – válaszolom. – Őszinte – kontráz kihívóan.

- Van kedvenc íród vagy költőd? – terelném más vizekre a szót.

- Ady és Radnóti – vágja rá azonnal, aztán gyorsan folytatja: – Ady a

leghelyesebb férfi!

- Férfiszépség? Vagy mert jóképű? – kérdeztem Ibolyától.

- Nem, azért mert mindent kipróbált. Különben ronda – vágja oda gyorsan,

aztán feláll, mintegy jelezve,

vége a beszélgetésünknek.

A koncert

A tököli bv. intézet focipályáján nyolcvannál

is több, világoszöld színű fogvatartotti

egyenöltözetű fiatal srác

várja már Oláh Ibolyát.

- Zavarban vagyok – vallja be már a

színpadon Ibolya a közönségének,

s teljes joggal, hiszen első alkalommal

koncertezik börtönben. Talán

ezért, vagy a technika rakoncátlankodik,

de kétszer is elkezdődik

az előadás. – Na, most jön az igazi

kiáltja végül boldogan, s csukott

szemmel énekelni kezd. Mély, búgó,

meleg hangon dalol, elringatja hallgatóságát.

Sokatmondó című dalok

követik egymást, hol lassabb, hol

pörgősebb ritmusúak, különösen

árulkodó A hiba bennem van című

szám. Papa, ha félsz, csukd be az ajtót,

Eddig jó voltál – pimasz, karcos hangú fiatal vadmacska énekel, Lélek

katonái. A marcona fiatal férfiak átengedik magukat ennek a törékeny

lány hol erőteljes, hol pedig szuggesztív énekhangjának. A számok

közt lazításként, hol le- és bevezetésként kedves tréfás közjáték, Ibolya

párbeszédet folytat közönségével, játékosan perel, incselkedik velük.

A közönséggel, akiktől az ominózus Magyarország című dallal búcsúzik.

Nem is nagyon tehetne másként, hiszen hallgatósága szinte egy

emberként ezt követeli tőle.

Ahogy az utolsó akkordok is elültek, furcsa, álomszerű csendet érzek.

Ibolya napszemüvegének két fekete lencséjében

egy villanásnyi időre a fogvatartottak egy csoportja tükröződik. A foncsoron kívülről fiatal férfiak

mosolyognak, és szorongatják kezükben az Ibolya által dedikált papírdarabokat.

Állni látszik az idő, majd kis zökkenéssel útjára indul újra.


(Börtönújság, Tököl, Kósa Márton, 2009. július)