Oláh Ibolya Múzeum

Lengyeltóti - 2005. július 2.
Művelődési Ház előtti szabadtéri színpad
fellépés

„..És az ekkor egy évnek tűnő fél óra után végre ennyit mondott a konferanszié : "Csak egy nevet említek : Oláh Ibolyaaaaaaa". Na, Anikónak és nekem már nagyon kellett ez a név... Gondoltuk, eddigi tapasztalatainkból kiindulva, hogy ebben a pillanatban fog kitörni a tapsorkán, de valahogy nem akart kitörni semmi... Na, de gondoltuk, majdcsak megjön a kedvük, hisz lesz jó zene, kellemes előadó, meg Ibolya majd felhozza a hangulatot... Hát, azt hiszem, ezt csak velünk sikerült elérnie, na persze rajtunk már nem kellett annyira sokat dolgozzon. Pedig esküszöm, Ő mindent megtett... Na, mi eleinte ugye onnan az első sorból követtük az eseményeket, néha-néha hátratekintve, mert kíváncsiak voltunk, mi ez a bazi nagy csend... Hát, olyan kedvetlen népséget, egyetlen előadónak sem kívánok... Gondoltuk, majd mi!! Hátha átragad rájuk is a mi lelkesedésünk, és tapsunk, és éneklésünk...Hát, nem jött be. Mi ketten alkottuk a leglelkesebb csoportot, pedig voltak még ott vagy 300-an kb, de ők összesen nem adtak ki annyi hangot magukból, mint mi ketten :)..
És számunkra az volt a legszomorúbb az egészben, hogy miközben Ő énekel, nem is akárhogy, és ugye legalább illendőségből rá kellene figyelni, mert hisz Ő itt valamit NEKÜNK hoz létre, azok az emberek hátat fordítva, beszélgetve adtak utasításokat a gyereküknek, meg a nemtomkinek, hogy mi lesz majd a megfelelő taktika ahhoz, hogy megszerezzék a hőn áhított aláírást Ibolyától..”