Oláh Ibolya Múzeum

Lengyeltóti - 2005. július 2.
Művelődési Ház előtti szabadtéri színpad
fellépés

„..És az ekkor egy évnek tűnő fél óra után végre ennyit mondott a konferanszié : "Csak egy nevet említek : Oláh Ibolyaaaaaaa". Na, Anikónak és nekem már nagyon kellett ez a név... Gondoltuk, eddigi tapasztalatainkból kiindulva, hogy ebben a pillanatban fog kitörni a tapsorkán, de valahogy nem akart kitörni semmi... Na, de gondoltuk, majdcsak megjön a kedvük, hisz lesz jó zene, kellemes előadó, meg Ibolya majd felhozza a hangulatot... Hát, azt hiszem, ezt csak velünk sikerült elérnie, na persze rajtunk már nem kellett annyira sokat dolgozzon. Pedig esküszöm, Ő mindent megtett... Na, mi eleinte ugye onnan az első sorból követtük az eseményeket, néha-néha hátratekintve, mert kíváncsiak voltunk, mi ez a bazi nagy csend... Hát, olyan kedvetlen népséget, egyetlen előadónak sem kívánok... Gondoltuk, majd mi!! Hátha átragad rájuk is a mi lelkesedésünk, és tapsunk, és éneklésünk...Hát, nem jött be. Mi ketten alkottuk a leglelkesebb csoportot, pedig voltak még ott vagy 300-an kb, de ők összesen nem adtak ki annyi hangot magukból, mint mi ketten :)..
És számunkra az volt a legszomorúbb az egészben, hogy miközben Ő énekel, nem is akárhogy, és ugye legalább illendőségből rá kellene figyelni, mert hisz Ő itt valamit NEKÜNK hoz létre, azok az emberek hátat fordítva, beszélgetve adtak utasításokat a gyereküknek, meg a nemtomkinek, hogy mi lesz majd a megfelelő taktika ahhoz, hogy megszerezzék a hőn áhított aláírást Ibolyától..”

Ahogy ígértem, leírom "fantasztikus" kalandunkat Lengyeltótiban. Ja igen, abba a városba se megyünk többet. (az elkövetkezendőkben már csak "lakott területként” fogjuk emlegetni ama falucskát Anikó kérésére.) :)
Tehát néhány órás térképolvasási gyakorlat és Fonyódon való kisebbfajta kavargás után betértünk a helyi benzinkút koedukált mosdójába, amely majdnem helyszínévé vált a lengyeltóti ott-tartózkodásunknak, mivel kifelé menet kissé nehezen nyílt az ajtó. No de miután rájöttünk hogy az ellenkező irányba nyomtuk már minden könnyebben ment....Tehát teljes harci díszben felvértezve, azaz naná hogy otthon hagytuk a fényképezőgépet, elindultunk a koncert helyszínét megkeresni. Miután az ellenkező irányba vettük utunkat, megfordultunk és a város apraja-nagyját követve egyszer csak megérkeztünk egy oktatási intézményhez. Gondoltuk, hogy akkor bizonyára itt lesz A Királynő... KIT-et hátra hagyva legnagyobb meglepettségünkre megpillantottuk Msmester hosszú fürtjeit és döbbentségünkben csak percekkel később realizálódott bennünk Ibolya ottléte, ugyanis az előbb említett dicső férfiú (a kor csak nemesít) nem fogadott minket olyan nagy lelkesedéssel mint ahogy azt mi vártuk volna. Amikor túljutottunk az egónk megcsorbításán vettük észre a Művésznő jelenlétét, aki minden bizonnyal azt figyelhette, hogy mi a jó fenét álldogálunk a kocsi előtt, vigyorogva mint a tejbetök Msmesterre, aki ránk sem bagózva az autó mellett komoly megbeszélést folytatott.
Átküzdve magunkat a helyi vagány csávók csapatán, megérkeztünk egy ebédlőbe, ahol tangóharmonika és különböző népi hangszerek társaságában tiroli népzenét énekelt néhány sudár ötvenes. Azt gondolván, hogy talán rossz helyre tévedtünk, elindultunk egy másfajta tangóharmonikaszót követni, hátha ama - változatosság kedvéért - népzene valóban a koncert helyszínéről szűrődik ki.
Nos a terem-- mostantól csak tornaterem -- enyhén szólva bizarr hangulatot árasztott, mivel mindenféle döglött állat agancsát illetve bundáját tekinthettük meg a falakon, továbbá Magyarország összes rovarfajának és minden pillangófajtájának egy-egy példányát is kiállították. Anikó becélozta az 5. sort ahol láttunk néhány üres SZÉKET!!! de mivel szemfüles Luca kiszúrt egy a színpadtól körülbelül 3 méter távolságban elhelyezkedő két székből álló üres ülőegységet, rögtön odafutottunk, kis megszakítással, amíg is sikerült nagy erőfeszítések árán Anikót lerángatnom arról a bizonyáról többszörös díjnyertes szarvasagancsról amelyre Ő véletlenül futott fel lendületében. :)
Miután ilyen küzdelmek árán megszereztük az ÜLŐ!!! helyünket az ELSŐ SORBAN!!! meghallgathattuk Surda helyi mását, aki francia sanzonokat , idézem: "lekorrepetált" nekünk. - Ha tudta volna hogy egy nyelvtanárral szemben mond ilyet?!?! - Anikó :)
Senkinek nem kívánjuk az elkövetkezendő perceket, amiket ott kellett átélnünk. Utánuk Szabó Leslie következett, aki nyugtatólag hatott felbőszült idegeinkre. Hallhattuk Tőle az „Annyit mindent megtehetnénk”, a”Sör”, a „Két perc” c. dalokat illetve, hogy a megfelelő megasztáros nosztalgiafeelingünk feléledjen, eljátszotta még az általa írt Búcsúdalt is.
És az ekkor egy évnek tűnő fél óra után végre ennyit mondott a konferanszié : "Csak egy nevet említek : Oláh Ibolyaaaaaaa". Na, Anikónak és nekem már nagyon kellett ez a név... Gondoltuk, eddigi tapasztalatainkból kiindulva, hogy ebben a pillanatban fog kitörni a tapsorkán, de valahogy nem akart kitörni semmi... Persze a nap szerintem addigi legnagyobb ovációját produkálták, de nekünk ez is mondhatni szánalmasan kevés volt pl. a szombathelyi vagy a veszprémi koncertet mércéül véve... Na, de gondoltuk, majdcsak megjön a kedvük, hisz lesz jó zene, kellemes előadó, meg Ibolya majd felhozza a hangulatot... Hát, azt hiszem, ezt csak velünk sikerült elérnie, na persze rajtunk már nem kellett annyira sokat dolgozzon. Pedig esküszöm, Ő mindent megtett... Na, mi eleinte ugye onnan az első sorból követtük az eseményeket, néha-néha hátratekintve, mert kíváncsiak voltunk, mi ez a bazi nagy csend... Hát, mit ne mondjak: vagy óvodásokat láttunk, vagy megfáradt, épp alig levegőt venni tudó e embereket, vagy olyan kedvetlen népséget, amilyet egyetlene előadónak sem kívánok, még T. Verának sem, pedig ez már nagy szó az esetemben..:)
Gondoltuk, majd mi!! Hátha átragad rájuk is a mi lelkesedésünk, és tapsunk, és éneklésünk... - Bacsi, tudod, mikor összenézünk és mint annyi koncerten, diktáltuk a taps ritmusát :) – Anikó. Hát, nem jött be.
Mi ketten alkottuk a leglelkesebb csoportot, pedig voltak még ott vagy 300-an kb, de ők összesen nem adtak ki annyi hangot magukból, mint mi ketten :)
Az első dal után már nem bírtam tovább, tudjátok :):):):), és gondoltam, minek ülök (ÜLÖK) én itt egy rohadt széken, ha egyszer Ibolya előtt leledzik kb 3 méternyi légüres tér... Na, nem kellett sok idő szemfüles Lucának , már oda is vágódtam. Jól nézhettem ki persze a Macika -csoport ovisai között..., de nem érdekelt... :) Szóval törökülésben a színpad elő csücsültem, mert ugye már így sem volt kicsit feltűnő, hogy valaki mer aktív lenni egy KONCERTEN, hátha még odaállok. Kapával kergettek volna ki a "lakott területről". Na, Anikó is odavágódott mellém, bár ő leginkább polgárpukkasztásból. :) Meg amúgy is ideges volt, hogy a helyi tv kameraman-ja és minden bizonnyal a helyi sajtó fotósa minden szögből és fénybeállításból egy egész portrét alkottak már Róla.
Szóval az anyaföldön ülve ugráltunk fel-le, miközben Ibolya próbált egy igazi "koncertet" kreálni. De annak legalább örültünk, hogy bár nem volt épp fergeteges hangulata, ráadásul egy világvége-falunapon pocsék közönség előtt kellett énekelnie, mi mindeközben tudtunk egy kicsit kommunikálni Vele. A hangosítás sem volt épp szupernek nevezhető, így hát szépen az egyik dal közben megbeszéltük, épp mit lehet "nálunk", a nézőtéren hallani, és mit nem, továbbá próbáltunk valami kis jókedvet csalogatni az arcára. Sikerült is néhány hálás mosoly erejéig :) Ja, és persze dobott csókot és pacsit is kaptam, bi-biiiii :)
A ráadásdalnál, (bár én inkább utolsó dalnak nevezném, hisz szerintem csak mi ketten akartunk volna ráadást :), már tényleg nem lehetett tovább ülve kibírni ( értelmes emberek számára :)), szóval a Nem kell első ütemeinél már talpra ugrottunk mindketten, még az általunk rendkívül konszolidáltnak és visszafogottnak megismert Anikónk is (hú, én ezért mit fogok kapni...) :) Tehát épp egész estés zeneimádatunkat és Ibolya-szeretetünket akartuk épp kitombolni abban a három percben, de a már előbb említett helyi média képviselői úgy gondolták, ezt nekik feltétlenül meg kell örökíteni a későbbi nemzedékek számára,. magyarán a képünkbe nyomták a kamerájukat... Szegény Anikó épp hogy ki tudott valahogy - szó szerint- menekülni a képből, de a pasas elkezdett neki mutogatni, jelezvén, hogy azonnal menjen vissza, mert így aztán nem lesz mit leadni a Tóti-Channelen. (Megjegyzem, az ovisokat meg a mozdulatlanul üldögélőket én sem vágnám be...) Na, ismerjük Anikót, ő aztán nem hagyja magát, még annak ellenére sem, hogy Ibolya, a nagy éneklés kellős közepén azt mutogatta neki, hogy húzza fel a kamerás fickó ingét, és akkor majd biztos békén fogja hagyni Őt. DE Anikó hozzá nem ér semmilyen "munkásosztálybeli" koszos ingéhez, így hát ez is elmaradt. ..:) Én persze mindebből semmit sem észleltem, csak épp annyit, hogy Anikó valahogy hirtelene eltűnt mellőlem, és a kamerás háta mögé próbál furakodni, illetve elég érdekes kifejezés ül az arcán... :)
Nos, ilyen hangulatban telt el a Nem kell, persze mi ketten rendkívül jól szórakoztunk, meg talán egy kicsit már Ibolyának is jobb lett a kedve látván, ahogy mi küzdünk a helyi sajtóval, meg persze nevetett is egy kicsit rajtam :) Nem is értem, miért..:) Én nem csináltam "szinte" semmit...:)
Ja, azt elfelejtettem, hogy miután Ibolya bejelentette, hogy ez az utolsó dal, emberek - addig nem látott- tömegei rohamozták meg azt az oldalt, ahova - reményeik szerint- a Művésznő dedikálni készült volna, ahogy Leslie tette. Persze ez a hely a színpad jobb oldalát jelentette, tehát gyakorlatilag azt a részt, ahol még bőven a tomboló embereknek kellett volna ugrálniuk... Tehát Ibolyától nem túl messze, vagyis Ő az egész eseménysorozatot szemmel kísérte. És számunkra az volt a legszomorúbb az egészben, hogy miközben Ő énekel, nem is akárhogy, és ugye legalább illendőségből rá kellene figyelni, mert hisz Ő itt valamit NEKÜNK hoz létre, azok az emberek hátat fordítva, beszélgetve adtak utasításokat a gyereküknek, meg a nemtomkinek, hogy mi lesz majd a megfelelő taktika ahhoz, hogy megszerezzék a hőn áhított aláírást Ibolyától... Ez ... Nem akarok durva lenni, de legalábbis undorító...
Aztán a dal végén még megtapsoltuk utoljára, még egyszer Ibolyát, kaptam pacsit :), és elhagytuk a helyszínt, mert szánalmas volt a sok furakodó némber... Hátramentünk a színpad mögé Zedyhez és Ms-hez -- nyilván Anikó első útja a "cigizőbe " vezetett, ergo kihátrált az épületből, én még ott maradtam Zedyvel, aztán néhány perc múlva csatlakoztunk Anikóhoz, aki a hátsó kijáratnál már befejezte a füstölgést. Rá pár pillanatra kisomfordált hozzánk a tömeg elől elmenekülő Ibolya is. A "mélyen tisztelt" publikumból néhányan követték, hogy "jussukat" behajtsák, így aztán az igazán nagy tömeg megindulása előtt gyorsan elhagytuk a "tornaterem" területét.
Anikóval mi is sietősre vettük a lépteinket miután a H.V.CS.-k megjegyeztek minket, mint nem éppen helyi, mondhatni kívülálló tombolókat. Gyakorlatilag elmenekültünk. :)
A régi térképemnek köszönhetően bár, de csak egyszer tévedtünk el hazafelé menet. :) DE tutira mondom, még ez is belefér. :)

És kívánok Ibolyának még sok.sok fellépést, de azért nem egészen ilyeneket :) Ja, de persze ha megláttok minket a Somogy-sajtóban, ne lepődjetek meg, igen, az a két őrült (bocs, Anikó) mi vagyunk :) Vagy épp menekülünk a kamera elől, vagy épp nem sikerült…:)

(Lazac-Luca, 2005-07-05 23:06:36)