Oláh Ibolya Múzeum

Bp., Kapcsolat koncert - 2010. június 26.
Ötvenhatosok tere
fellépés ROD STEWART előtt
(Oláh Ibolya, Gáspár Laci , Molnár Ferenc Caramel, Tóth Gabi, Király Viktor)
(Ibolya - „Baby”)



„...A Kapcsolat koncerten Rod Stewarthoz képest a Megások elég kicsik voltak, és elég szürkék. Mármint a produkció a produkcióhoz képest (értsd: nem hangi adottságban, hanem minden egyébben – színpadi jelenlétben, felkészültségben, szervezettségben, látványban, hangosításban, közönséghez való viszonyban, zenekarral való kommunikációban, stb.) Sajnos túl nagy volt a kontraszt..”

2010. június 26. - Bp., Kapcsolat koncert, Rod Stewart és a Megasztárok

(Együtt mentünk: Györgyi, Mókus, Wpetya, valamint Joe és két barátnője. Mi négyen a kordonon belülről figyeltük a koncertet, Joe-ék pedig kívül maradtak inkább. Közben találkoztunk Lucával és Edussal is.)

A Kapcsolat koncerten Rod Stewarthoz képest a Megások elég kicsik voltak, és elég szürkék. Mármint a produkció a produkcióhoz képest (értsd: nem hangi adottságban, hanem minden egyébben – színpadi jelenlétben, felkészültségben, szervezettségben, látványban, hangosításban, közönséghez való viszonyban, zenekarral való kommunikációban, stb.) Sajnos túl nagy volt a kontraszt.

Ami Ibolyát illeti, elég furcsa volt, hogy a Megások koncertje egy órás, őt ebből kb. az 55. percig nem is hallottuk, míg a többi négy énekest (Tóth Gabi, Caramel, Gáspár Laci, Király Viktor) már három-négy dal erejéig is (egymást többször váltva és valamiért elég bizonytalanul felkonferálva, hogy mikor ki is következik). Jó, hogy a legjobbat hagyjuk a végére, de ez még így sem tűnt egy előre megszervezett dolognak, ugyanis a köztudatban Ibolya azért ennyivel nem ”nagyobb” a többieknél. Sokkal inkább olyannak tűnt, mintha Ibolya csak akkor érkezett volna meg, persze ezt valszeg már nem tudjuk meg.

Ibolya csak egy dalt énekelt, viszont kiemelném, hogy Caramel Lélekdonorja mellett ő volt az egyetlen, aki saját és egyben magyar dallal érkezett. Természetesen a Babyt hallhattuk az új lemezről. A női himnusz ekkora tömeg előtt nagyon nagyot üthetett - volna. Ezt a pocsék hangosításon kívül az a 30-40 db óriás (2 méter átmérőjű) rózsaszín pattogó gömb akadályozta, amit épp Ibolya várva-várt színpadra lépése előtt nem sokkal zúdítottak a kordonon belüli közönségre. Gondolom hangulatfokozónak szánták, hogy az emberek élvezzék, hogy tömegesen gyerekként lökdöshetik a nagy lufikat, mikor épp a fejükre készül esni. Csak azt nem vették figyelembe, hogy ha ennyit egyszerre odaeresztenek, akkor nem lesz ember, aki egyáltalán látná a színpadot, de főleg oda tudna figyelni arra ami ott történik, arra aki ott énekel, arra amit énekel, és ne azzal foglalkozna, hogy hogyan hárítsa el az épp ráesni készülő gömböket. Ez nagyon jó lett volna akkor, mikor pl. a Megások és Rod közötti hosszú szünetben halálra untuk magunkat a nagy semmiben, akkor valóban kitűnő szórakozató és hangulatfokozó játékként szolgált volna. Nade előadás alatt? A szervezők nem tisztelték meg a mi Megásainkat, az már biztos.

Mivel már 19 óra elmúlt, nyilvánvalónak tűnt, hogy Ibolya nem fog többet énekelni ennyire a végén, még egy – szerintem rögtönzött – duettre volt idő Tóth Gabival, az Elfelejtett szót énekelték, melyet külön-külön is szoktak saját koncertjeiken, a szöveget mégsem sikerült megtanulni a Kapcsolat koncertre, ahol több százezer ember előtt szerepeltek. A két műsorvezető, Abaházi Csaba és Vágó Piros a végén behívta az összes Megást egy meghajlás erejéig. Én naívan vártam volna egy közös dalt, azt hittem azért szólítják be őket, az ugyanis adta volna magát a végére. Így viszont kb. annyira befejezetlennek tűnt a produkció, mint amennyire színvonalasnak.

A Rod Stewart produkcióról ennek ellenkezőjét tudom elmondani. Minden a helyén, pontos szervezettség, tökéletes hangosítás, profi csapat, nagyszerű zenészek, felkészült énekes, kiváló vokalisták, közvetlenség és figyelem a közönség és egymás felé, elképesztő látvány, minden mindennel összhangban.

Az énekesekről, zenészekről sugárzott a zene szeretete, hogy mennyire élvezik amit csinálnak, s magukat adva ezt ragasztották át a közönségre. A produkció szereplői betöltötték a színpadot, az egyes daloknál cserélődött, hogy ki hol helyezkedik el. A piros ruhás vokalista lányok, a piros ruhás trombitás-, szaxofonos-, és hegedűs lány, és a fekete ruhás gitáros fiúk dalról dalra vándoroltak a színpadon, ahogy maga az énekes is. Rod különösen figyelt rá, hogy a nagyszínpad minden szegletét bejárja, mindenki felé énekeljen, hogy a több százezer ember mindegyike úgy érezze, hogy neki szól a koncert. Jó ötlet volt a futballabdák bedobálása és berúgdosása a közönségbe, egy a Foci VB-hez kapcsolódó dal közben. Itt is látszott, hogy mindenfelé adott labdát - közelre, távolra, jobbra, balra, középre, mindenfelé egyformán.

Zenészei profik egytől-egyig, és érdekes az egész csapat összeállítása így, hogy a női tagok majdnem többségben vannak. A három vokalista lány pedig óriási hanggal megáldott, szép és lelkes, kellemes jelenségek (három különböző karakter). Egyébként rájöttem, hogy a háttérénekes és a vokalista nem egy és ugyanaz. Nos, ők nem háttérénekesek voltak. Ráadásul mindegyikük kapott lehetőséget, hogy egyedül is bemutatkozzon, ne csak vokalistaként, ahogy a zenészek mindegyike is kapott kiemelkedő szerepet egy-egy dalban. Mindegyikük más dalban dominált, így a résztvevőket nem egy dal alatt mutatta be Rod, hanem azután a szám után vagy alatt, amiben az illető szólózott. Így egy-egy tag sokkal nagyobb figyelmet kaphatott. Igazi csapatot alkottak, nem csupán Rod Stewartot láthattuk, annál sokkal többet. Azt is tökéletesen megszervezték, hogy ki mikor pihen, kinek miben kell szerepelni, azaz a dalok sorrendjét úgy állították össze, hogy senki ne legyen fáradt ahhoz, hogy 100 százaléknál kevesebbet nyújtson a közönségnek.

Rod háromszor átöltözött az előadás alatt, és az Aktívban mutatták utólag, hogy a séróját maga lövi be mindig, sminket nem visel, ezen kívül nyújtani szokott előadás előtt, meg bemelegíteni, tehát nem csak úgy nagy öregesen kiáll, aztán ahogy esik úgy puffan. Ennek aztán a színpadon meg is lett az eredménye: úgy tekerte a csípőjét végig, mint egy huszonéves, pedig éveinek száma már hatvan és hetven között félúton jár.

Látványban sem volt hiány, eleve Rod három féle (sárga-fekete, talpig rózsaszín, piros-fekete) öltözéke, és a piros ruhás lányok messziről is vonzották a szemet. Három óriáskivetítőn pedig közelebbről is követhettük a zenészek munkáját, a lelkes arcokat, a magávalragadó mozdulatokat, és a színpadi eseményeket. A hátsó fal teljes terjedelmében óriás vetítővászonként funkcionált, melyen a dalokhoz passzoló, illetve a dalok tartalmáról mesélő képsorokat láthattunk egész koncert alatt.

És hogy a műsor ezen az estén valóban a magyar közönségnek szólt, ez az egyik dal (a kedvencem tőle: Rhythm of my heart) végén kirajzolódó magyar zászló színeiből is kiderült. Azt gondolom ez egy olyan szép gesztus volt tőlük, mely méltóvá tette a nevéhez a rendezvényt: Kapcsolat koncert.

Ibolya részét felvettem, fényképezővel tehát elég rossz minőségben, de most mégsem amiatt nem teszem fel, hanem azért, mert egyszerűen nem volt méltó Ibolya tehetségéhez a szervezők nagy gömbös ötletének eredménye, és ezt épp elég volt ott átélni. Aki lemaradt róla, az meg örülhet. A Rod Stewart koncertről is csináltam pár felvételt, azt viszont valóban a minőség miatt nem teszem fel, mert egyáltalán nem tükrözi azt, amiben ott élőben részünk volt. Aki lemaradt róla, sajnálhatja.

* * *

A szervezőkről semmi jót nem tudok elmondani. Eleve az az óriásgömbös dolog.. de amúgyis.., borzalmas fejetlenség uralkodott, a koncert utáni hangulatot is majdnem sikerült elrontaniuk pl. az előzőleg elvett esernyők miatt. Ez egy külön történet, amin csak röhögni lehet, ha valaki nem volt ott és elolvassa. Aki ott volt, annak meg inkább már majdnem sírnia kellett.

Mikor odaértük, észrevettük, hogy a színpad párszáz méteres körzetében kordont húztak, azon belülre is be lehetett menni ingyen, de csak úgy hogy átkutatták az embert, mert nem szabadott bevinni palackos üveget, és esernyőt meg hasonló életveszélyes dolgokat. Így sajnos a kedvenc üvegemtől kénytelen voltam megválni, s én hülye esernyőt is vittem, hiába összecsukható, ugye azzal is nyilván halálos sebeket tudok okozni, ha elszáll az agyam, tehát muszáj volt elvenni tőlem. Na jó, ezt még tudomásul is veszem, mert minden nagyobb koncerten ezt csinálják. Nade a módja..

Először beletettük egy szatyorba az esernyőinket, meg az innivalóinkat, hogy majd így egyben leadjuk, mivel mi négyen együtt voltunk (Györgyi, Mókus, Wpetya, én). Ááááá, hát azt nem szabad, szatyrot nem szabad leadni nekik, csak és kizárólag esernyőt úgy naturba egyenként, (az italokat meg persze el lehet dobni). Én megkérdeztem miért nem lehet szatyorba tenni azokét akik együtt vannak, hisz így a visszavétele is gyorsabb és egyszerűbb lenne. Erre a - nem valami kielégítőnek nevezhető - válasz ez volt: „Nem lehet”.

Hát végülis miért is csináljunk valamit egyszerűen és logikusan, ha lehet bonyolultan és fejetlenül is, nem?

Az esernyőket nagy ötletesen úgy vették el, hogy mindenki kapott egy sorszámot, mondván ezzel a végén vissza lehet majd kapni kifelémenet. Háromféle cetlire írtak számokat, fehérre, kékre és pirosra. Mindenből kettő volt, így az egyiket odaadták az embernek, a másikat meg beletették az ernyőjébe. (Enyém volt a kék 90.) Ez teljesen logikus lett volna, így bele is nyugodtam végül. Csakhogy, a koncert végén szembesültünk vele, hogy az ”okos” szervezők, nemhogy szám szerint nem sorban tették el az ernyőket, de még a háromféle szín szerint sem. Össze voltak hányva vegyesen több mély dobozban. Most őszintén, szerintetek így mi értelme volt beszámozni? Mert így aztán az ember mutogathatta, hogy én a kék 90-est kérem tessék itt a cetlim, halvány lila gőzük nem volt, hogy a több száz ernyő közül egyáltalán merre keressék. Ja és ugye akkorra már tök sötét volt. Kezdetben egy ember tartott egy elemlámpát egy - mondom egyetlenegy! - másiknak, aki nyitogatta az ernyőket, hogy ugye meg tudják nézni melyik hányas, ugyanis a cetlit csak akkor látta, ha felhúzta az ernyőt, hisz teljesen a belsejébe tették a cetlit előzőleg.

Később még két biztonsági őr beszállt a nagy munkába, de nem sokkal gyorsult meg a folyamat. Arra ugyanis nem jöttek rá még akkor sem, hogy ha kinyitnak egy ernyőt és meglátják a számát, akkor azt jó hangosan be lehetne ordítani, hogy jelentkezhessen érte a tulajdonosa. Nem. Ők követték azt, hogy valaki odanyújtotta a cetlijét, majd elkezdték kereseni azt az egyet. Hiába nyitottak ki közben 50-et, megnézve a számát, hogy nem az-e az illetőé, azokat a számokat hangosan bemondani már luxus lett volna. Mi adtuk ott a tippeket, de nem nagyon hallgattak a heringként összepréselődő, esernyőjükre türelmetlenül várakozó, egyébként logikusan gondolkozó, halandó emberekre.

Mondhatjuk, hogy több mint egy órája álltam ott, addig kb. 15 esernyő talált gazdára és akkor lehet hogy sokat mondtam. Hiába furakodtam be előre, az első sorban lobogtathattam a cetlimet, mereszthettem a szememet, hátha magamtól is meglátom a sajátomat és odaadják ha rámutatok, de sajnos nem sikerült megpillanatani, mert a dobozok mélyére nem látok, a felszínen pedig nem véltem felfedezni az enyémet a sötétben, mindezt ugye a kerítés mögül. A reggelig tartó várakozástól, vagy az esernyőmről való lemondásról valszeg Rod Stewart csapata mentett meg. Ugyanis odajött az egyik embere és angolul arra kérte az esernyőt keresgető okos gárdát, hogy menjenek odébb, mert ők szeretnének kijárni a kamionokkal. Mert hát ugye mondanom sem kell ők már rég összepakolták Rod minden pereputtyát, az egész felszerelést, látványt, színpadot, az összes cuccot, és indultak volna tovább Bécsbe, míg ezek kiosztottak 15 esernyőt a több százból.

Na, az esernyős gárda kiparancsolt minket a Hősök tere felé a kerítésen kívülre, hogy Rodék kiférjenek, és mondták, hogy majd odaviszik az esernyős dobozokat is és ott folytatjuk. Kijjebb mentem, már semmi reményt nem láttam, aztán jött az egyik biztonsági őr a kezében az egyik dobozzal, végre nem volt köztünk kerítés, odaszaladtam, persze nem csak én, hanem az ideges tömeg egy része, aki észrevette. Mostmeg nem volt elemlámpa, mert a lámpás csávó még nem ért oda, az emberek meg a sötétben próbálták nézegetni az ernyőket. Ekkor eszembe jutott, hogy nálam van egy elemlámpás öngyújtó (köszi MS :)). Odavilágítottam egy pillanatra, s láss csodát egyből megláttam egy olyan ernyőt, mint az enyém. Nem kérdezve az őrt és senkit, gyorsan kikaptam a dobozból, hiába szólt rám az őr, lassú volt, mert arrébb futottam vele. Kinyitottam a biztonság kedvéért, természetesen egyezett a kék 90-es, ezt távolról odakiáltottam neki, sőt lobogtattam is a két cetlit a sötétben, amit nyilván látott, és már ott sem voltam. Szerintem a többiek reggelig ott várhattak, vagy lemondtak arról, hogy visszakapják a sajátjukat, így becslésem szerint a szervezők a koncert után fejenként legalább 30-40 esernyővel lehettek gazdagabbak.)

(szilvert, http://ibolyasvisszapill.blogol.hu, 2010.06.19.)