Oláh Ibolya Múzeum

Bp., Old Man's Pub - 2009. január 9.
koncert



„..Hogyan írjam meg, hogy a füleimmel kapcsolatos félelmeim alaptalannak bizonyultak, mert egyáltalán nem volt kellemetlen a hangerő, viszont először frászt kaptam, mert amikor megszólaltak a dobok, szabályosan éreztem, ahogy a rezgések lekúsztak a színpadról, végig kígyóztak a padlón, majd a cipőm talpán keresztül bekúsztak a csontjaimba egészen addig, amíg már az ereimben lüktettek és azon kaptam magam, hogy már a szívem is ritmusra dobban? Hogyan írjam meg, hogy az jutott eszembe, hogy „Atyaisten! Itt teljes vérátömlesztést adnak a vendégeknek”..

..Hogyan írjam meg, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy Ibolya lemezfelvétel minőségben énekel-e (aki kritikus, az hallgassa otthon lemezen), mert sokkal jobban tetszett a hangulat, ahogy Ibolya mosolygott, bohóckodott, a vendégek vele énekelték a refrént, amíg Ibi át nem engedte nekik a szólamot teljesen, és mint valami karmester a zenekart irányította, hogy együtt maradjon az alkalmi kórussal..”

Béla nyaggat, hogy mikor írom már meg az Ibolyás cikket, hogy milyen volt az Old Man’ s-ben. Hogyan írjam meg?! Hiszen ha kérdezik… akkor a válasz ugye, jó. Bővebben: egész jó. Még bővebben, ha már udvariasak is akarunk lenni, akkor nagyon jó. De ez egyáltalán nem fejezi ki azt, hogy milyen volt valójában. Próbáltam kritikus szemmel átgondolni az estét, hátha akkor kitisztul a kép és végre rendesen meg tudom fogalmazni.
Először is nagyon korán mentünk. Béla azzal macerált, hogy nézzek körül. Oké, körbe néztem. Csomó kopott ócska asztal, szedett-vedett székek, mint valami párizsi lebujban a Montparnasse-on. Csak Toulouse Lautrec hiányzott… meg Edith Piaf. A falakon relikviák, amik valójában néhány fotó, ingek, kalapok, minden féle kacat a zenészektől… na jó, több száz kacat… szóval ehhez egy múzeumi körséta kell, nem lehet csak úgy két perc alatt megnézni! Muszáj lesz újra jönnöm…
Béla állandóan azzal mentegetőzött, hogy most még kevesen vannak, de majd nézzem meg mennyien lesznek 9 órára… Hát persze, hogy kevesen vannak… A kutya sem téved be ide csak úgy, annyira el van rejtve a pinceajtó, amin lejöttünk. És mint már mondtam, marha korán volt… A kaja jó, alig tudtam választani… Sajna a sörözésről lemondtam a kocsim miatt. De így tutira józanul ítélkezhettem…
A zenészek közben összehangoltak… azt is mondhatnám, hogy összehangosítottak… jó hangosra! Előre féltettem a fülemet… Közben tényleg tele lett a placc, befutottak az „ibolyások”, (illetve OIRO-sok, ahogy én hívom őket. A kis betűs írás nem udvariatlanság a részemről: az „ibolyások” szó már önállósult főnévvé vált, javasolni fogom, hogy vegyék bele a Magyar Értelmező Kéziszótárba. :))
Közben tényleg megtelt a söröző: annyian tódultak be egyszerre, mintha külön busszal érkeztek volna.
Tehát minden adott: a díszletek, a zenészek, a nézők… és akkor megérkezett Ibolya is. Mint valami királynő az udvarhölgyeivel körülvéve… ha nem tudnám, hogy nem sztárolja magát, akkor most nagyképűnek gondolhatnám… Bár valószínűleg minden igazi sztár így vonulna be, ha nem testőrök vennék körül, akik távol tartják a rajongókat. Hál’ istennek nincsenek testőrei, jobban is áll neki, ha barátok veszik körül gorillák helyett!
Visszatérve a cikkre: hogyan írjam meg, hogy tele hassal, elégedetten ücsörögtem…, hogy kis késéssel kezdődött a koncert… és ezt most egy „igazi” újságíró úgy tálalná, hogy „Ibolya megbízhatatlan, mert nincs benne alázat a művészet iránt”, hogy nem kezd pontosan… stb. Pedig láttam, hogy időben érkezett, csak az „ibolyásokkal” tereferélt, és talán éppen ezért imádják annyira. Mert próbálj csak meg mondjuk Michael Jacksonnal tereferélni…
Hogyan írjam meg, hogy a füleimmel kapcsolatos félelmeim alaptalannak bizonyultak, mert egyáltalán nem volt kellemetlen a hangerő, viszont először frászt kaptam, mert amikor megszólaltak a dobok, szabályosan éreztem, ahogy a rezgések lekúsztak a színpadról, végig kígyóztak a padlón, majd a cipőm talpán keresztül bekúsztak a csontjaimba egészen addig, amíg már az ereimben lüktettek és azon kaptam magam, hogy már a szívem is ritmusra dobban? Hogyan írjam meg, hogy az jutott eszembe, hogy „Atyaisten! Itt teljes vérátömlesztést adnak a vendégeknek”?
Hogyan írjam meg, hogy Bélának teljesen felesleges volt Ibolyát mentegetnie, hogy csak a harmadik számra jön bele igazán az éneklésbe, hiszen ezt már én is megtanultam, és különben sem venné észre a kutya sem, mert egy csomó énekes a koncert végéig sem jön bele az éneklésbe, nekik végig vérszegény az előadás módjuk. Ibolya meg legalább totál belefeledkezik, ha hagyják, ettől lesz érzelem teli. („Vagyok, aki vagyok, ha engedik a nagyok”, trallala)
Hogyan írjam meg, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy Ibolya lemezfelvétel minőségben énekel-e (aki kritikus, az hallgassa otthon lemezen), mert sokkal jobban tetszett a hangulat, ahogy Ibolya mosolygott, bohóckodott, a vendégek vele énekelték a refrént, amíg Ibi át nem engedte nekik a szólamot teljesen, és mint valami karmester a zenekart irányította, hogy együtt maradjon az alkalmi kórussal. Hogy ez nem is koncert, hanem inkább egy pótszilveszteri buli, igazi klubtalálkozó volt, mint valami „Oláh Ibolya és baráti köre” est?
És végül, hogyan írjam meg, hogy igazából fogalmam sincs, hogy milyen volt a koncert, mert tátott szájjal, bamba vigyorral az arcomon úgy belefeledkeztem az egészbe, hogy nem láttam, hogy a többi vendég mit csinál, hogy érzi magát? És nem emlékszem, hogy igazából mi is történt, csak az érzésre, ami azóta is megmaradt, hogy én nagyon jól éreztem magam, mint egy elkényeztetett gyerek, és teljesen megszállt a nyugalom.
És ha megkérdezik, hogy elmennék-e újra, a válaszom igen lenne. És tudom, hogy megfogadnám, hogy a következő alkalommal majd jobban figyelek a részletekre, hogy végre megírhassam rendesen azt a cikket, de félek, hogy megint ritmikus vérátömlesztést kapok, és minden meg fog ismétlődni: megint lesz egy remek estém és megint nem lesz belőle glossza.

Cicka

Utóirat:
Béla!
Érted most már, hogy miért nem lett még belőle cikk? Ezekből az érzésekből kellene valamit kihoznom, és már háromféle módon is belekezdtem, de mire a koncerthez érek, mintha teljes filmszakadás lenne… ott állandóan elakadok az írásban.

(Cicka, OIRO fórum, 2009-01-19 10:54)