Oláh Ibolya Múzeum

A38, Rádió1 közönségdíj - 2004. április 24.
5 millió Ft értékű reklámtámogatás, Megasztár koncert

„..Ibolya is hasonlóképp ledöbbent a neve hallatán! Először az állam esett le, utána pedig elkezdett repdesni bennem valami, és ez a döbbenettel tarkított öröm, ami úrrá lett rajtam, tapsviharba torkollott. Szegény lányt hosszú percekig nem hagytuk megszólalni. :) Látszott, hogy majd kiugrik a bőréből, de az Őt ért sokkhatás ekkorra még nem csillapodott, valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy ezt a díjat végre bezsebeli. Úgy voltam vele, hogy már ezért megérte ennyit utaznom! Már most megkaptam, amit akartam. Majd egy hónap után újra boldog volt, és én ezt pár méterről láthattam..”

Eljött a várva várt nap! Megtettem a magam csekély 200 km-ét és már csak pár lépés választott el a hajótól. Reméltem, hogy ez az este sok-sok élménnyel gazdagít majd. Már azt nagyszerűnek találtam, hogy ezt a pár métert a kemény magra hallgató, barátaimnak az engedélyükkel talán nevezhető emberekkel tettem meg. No meg a Nővéremmel, aki most sem volt képes otthon felejteni Magát. Beléptünk a hajóra. Ott várt Tücs két puszival, meg a jegyekkel. Ekkor még mondhatni tök üres volt az egész A38. Nem foglaltuk el a helyünket, lent, a színpad körül, hanem kitartóan vártuk Katit és a barátnőjét a hajó előtt. A vártnál hamarabban megérkeztek, de mi még mindig kint maradtunk, és csak álltunk. Lehet, hogy vártunk? Nem tudnám megmondani, mire. Egyszerűen csak álltunk, néztünk, és beszélgettünk. Persze tiniket is méregettünk, de ennek okát fedje homály, és sötétség. Mire észbe kaptunk, tudomásul kellett vennünk, hogy minden telis tele van emberekkel. Ekkor jöttünk rá, hogy lőttek a jó helynek, a színpadból a döntőhöz hasonlóan, most sem látunk semmit. Hála az égnek, ez nem így lett. Valahol a harmadik sorban, S. Verások tömkelege között megbújhattunk. A koncert a Rádió 1-es díjkiosztóval kezdődött. Evelyne, Heni, Edmond és Laci kivételével mindenki a színpadon várja, hogy megkaparinthassa a díjat. Illetve nem! Ibolya sehol!
- Ibolya! Hol van Ibolya? Nem jött el? – nézünk riadtan egymásra.
Nem kellett sokat várnunk a válaszra, hiszen óriási ováció közepette Ibolya felbukdácsolt a színpadra, a többiek mellé. Nem mondom, hogy természetesen (bár szerintem természetesen!), Ő vitte a pálmát. Minket ugye sokkolt már rögtön az, hogy nem láttuk a Megások gyűrűjében, majd az, hogy mindenki azt mondta, Edmond nyerte a szavazást. Ibolya is hasonlóképp ledöbbent a neve hallatán! Először az állam esett le, utána pedig elkezdett repdesni bennem valami, és ez a döbbenettel tarkított öröm, ami úrrá lett rajtam, tapsviharba torkollott. Szegény lányt hosszú percekig nem hagytuk megszólalni. :) Látszott, hogy majd kiugrik a bőréből, de az Őt ért sokkhatás ekkorra még nem csillapodott, valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy ezt a díjat végre bezsebeli. Úgy voltam vele, hogy már ezért megérte ennyit utaznom! Már most megkaptam, amit akartam. Majd egy hónap után újra boldog volt, és én ezt pár méterről láthattam.
Gratuláltak Neki társai, és elhagyták a színpadot. Ekkor jött Gergő, aki most felvette Tilla kommentátori szerepét, és az összekötőszövegeket is Magára vállalta. Elénekelte a Groove szívet, amivel kellőképpen megteremtette az egyébként sem lankadt hangulatot. Hiába, na, nagyon jól csinálja. Társasági ember, iszonyatosan jó szórakoztatókája van, melynek, amikor csak tudja, hasznát veszi. Most is így tett. Ezek után jött Dorina is két számmal, de előtte megszólalt, amire így visszaemlékezve… az a véleményem, hogy jobban tette volna, ha hallgatott volna. Azzal nyitott, hogy előző nap be tequiláztak Barbival, és kissé „unkurlnt, unkulturáltak” voltak. Ezek után sokak számára szimpatikátlanná lett, hogy Hozzá hasonlóan fogalmazzak. Kár volt… Egyébként semmi bajom sincs Vele, aranyos kiscsaj, csak néha vagy nincs tisztába a határokkal vagy szánt szándékkal, direkt a nagyérdemű előtt lépi át őket. Mikor elkezdett énekelni, szinte elfelejtettem ezt a megjegyzését, annak ellenére, hogy én képtelen vagyok egyes butaságokon átlépni. A döntőn énekelt Perhaps-ot adta elő elsőként, egész tűrhetően! Majd Gergő felkonferálta Zolit, aki először hozta a formáját a selejtezőkből már ismert, Mondd mennyit ér című számával. Sajnos nem volt nagy durranás, de Zolihoz ez is hozzátartozik. Szerintem senkire sem hatott az újdonság erejével. A második számával még meglepetést is tudott okozni, ami ha Zoliról van szó, akkor baromi jó teljesítménynek is nevezhető. A Megasztár kezdete óta „figyelemmel kísérem” az életét, és nyugodtan elmondhatom, hogy ez volt az egyik legjobb előadása. A szám címe, bármennyire szeretném, nem jut eszembe, szóval így maradok, és Ti is tudatlanok lesztek ezen a téren. Köszönhető mindez a makulátlan memóriámnak. Következett Barbi, aki felszabadultan elénekelte a kiválasztott dalait. Látszott Rajta, hogy elvarázsolja a közönség szeretete, szakadatlan figyelme. Nyilvánvalóan boldoggá tette a fogadtatása. És jött Leslie! És jött, látott, sok babért aratott! Elénekelte az egyik (nevezném újnak, de nem hiszem, hogy az…:) számomra ismeretlen számát, A sört, melynek elég nagy sikere volt. Schmidt Vera nevét hallani sem lehetett a körülöttem kitörő tapsáradattól, fütyüléstől, lábdobogástól, stb. Ő tényleg olyan volt, amit már megszokhattunk Tőle. A döntőkön már megkedvelt hangú, kisugárzású, megjelenésű Schmidt Verát láthattuk. Leült, elővette a gitárját, átszellemült, és zenélt, na meg énekelt. Róla nem tudok újat mondani, pedig szeretnék. Csak azt tudnám megismételni, amit előttem már százan elmondtak.
Megmondom őszintén, az utolsó számára, a Nézhetnélek -re már figyelni sem tudtam, egyszerűen képtelen voltam átérezni (annak ellenére, hogy ezzel a számával nőtt a szívemhez), annyira vártam Ibolyát. Felsorakoztak a színpad bal oldalán a Megások, és Ibolya ismét felszívódott. Itt egy elég furcsa érzés uralkodott el fölöttem. Legszívesebben bementem volna a kulisszák mögé, és a fülénél fogva cibáltam volna ki Ibolyát, majd megpaskoltam volna a hátát, és erélyesen a szemébe mondtam volna, hogy: „Látod mennyien akarnak? Hát add meg Nekik azt, amire vágynak! Gyere, és énekelj! Nem kérnek mást Tőled! Vedd már észre, hány ember gyűlt össze érted, akiket csakis az irántad érzett szeretet, rajongás köt össze! Tessék énekelni!”. És nem, Ibolya még mindig nincs! Vera jön fel, és énekel. Nem kis meglepetésünkre ugyebár. Nem igazán figyeltem rá, amit már bánok, mert elismerem, hogy őstehetség Ő is, de most valahogy jobban lekötött az, hogy Ibolyát elnyelte valami, valami megmagyarázhatatlan szürke izé, amivel módfelett gyakran összefut kedvencünk. Vera előadása alatt mély filozofálásba kezdtem, zavaróan belemerültem az előbb már leírt akciómba, amit megvalósítani készültem. Közben reméltem persze, hogy nem kell a nyilvánosság előtt hülyét csinálnom magamból, bíztam benne, hogy vagy Ibolya vesz erőt Magán vagy valaki más Rajta, és feltuszkolja a színpadra! Ekkorra már lerágtam a körmöm, és kisgyerek módjára feszengtem a fárasztó munkával kivívott pár centis helyemen. Anikóval megbeszéltem, hogy ha nem jön ki, hatalmas kiabálásba kezdünk, hogy: Ibolyaaaa!, ezt talán majd ösztönzi picikét. Bizonyára elég rendesen elkeseredtem volna, ha fütyül arra, hogy mennyien itt vagyunk, és nem azért, hogy Verát hallhassuk, hanem azért, hogy Őt láthassuk varázsolni. Makacs egy nőszemély, ezt meg kell hagyni. És (megmondom őszintén :) ezért sem tudok haragudni Rá, elfogadtam ilyennek, amilyen. Végül előbukkant, nagy örömünkre! Addigra már fal fehér lehettem, attól, hogy nem értettem, miért nincs, és a tanácstalanságtól, hogy nem tudtam, mi lehet Vele, hová lett, mikor jön vissza. Sőt, már az alapokkal sem voltam tisztában, lassan már az sem volt világos, hogy mi is van valójában. Eloszlatta minden kételyemet, minden félelmemet. Ott állt előttünk, nevetett, sugárzott a boldogságtól, és zavartan várta, hogy csillapodjon a tapsvihar. Nem csillapodott. :) Pinktől a Family portrait énekelte irtózatos elánnal, úgy pörgött ez a lány, hogy öröm volt nézni, hogy hallgatni milyen volt, arról már nem is beszélek… Felszabadultam én is, hiszen nagy kő esett le a szívemről. Ami másnapra a karomra nehezedik, mivel Ibolya egy perc nyugtot sem hagyott, végig csápolnom kellett, és kétlem, hogy ezt izomláz -mentesen átvészelném. Egy kamera kísérte minden mozdulatát Ibolykának, aki egy ideig tűrte-tűrte, majd a Tőle már megszokott mozdulattal fogta és letakarta a kezével. Szegény fegyverrel felszerelt csak a munkáját végző, a médiában elhelyezkedő, velejéig igaz embert folyamatosan zaklatta Ibolya, hol a fenekét simogatta, hol kinyújtotta a nyelvét, hol eltolta a kameráját, hol pedig beszólt Neki, mellyel a tudtára kívánta hozni, hogy a hócipője is tele van azzal, hogy a seggében koslat azzal a nagy izével.
Darling, Beatles est, mindenki ismeri, szereti, nem kell bemutatni. De azért pár szót mégis csak ejtek róla, mert ezzel is sokat adott nekünk, ottlévőknek Ibolya. Soma ennél a számnál (mint tudjuk) bizonyára nem reklamálna, nem áhítozna a szexuális libidó után, és talán azt is tudomásul venné, hogy Ibolya energiái nem végesek. Na, de engem nem ez fogott meg leginkább. Ismét furcsa érzés kerekedett ki bennem, amit csak így emlegetnek, ha emlegetnek: Ó, mindjárt megeszem! Ilyenkor mondja azt az ember, csillogó szemekkel, félig elaléltan, hogy: Jaj! és átöleli a másikat. Az aranyos szó nemigen passzol ehhez, tehát nem is használom. Viszont a kedves sem, a többi szinonimájával egyetemben. Ígyhát jelzőt nem keresek rá, azon jelentéktelen okból kifolyólag, hogy egyszerűen nem tudok! Félreértés ne essék, most nem a monitorod, és a saját halmazállapotodra szeretnék hígító hatással lenni. A Verával színre vitt duett következett, a Sisters Are Doin' It For Themselves, melyet, mint a döntőn, most is végigugrált. És végül a Csillagdalt énekelték el. Ibolyának sok baja van a mikrofonokkal… Kétlem, hogy ez a szervezők részéről szándékos lenne, nem hinném, hogy attól az egyébként nagyon is valószínű ténytől tartanának, hogy ha Ibolya hangját hallhatóvá teszik, akkor mindenkit lemoshat a színpadról, és eláztatja a nézőközönséget… egyszerűen csak arról lehet szó, hogy ez a fránya 20. századi találmány mindig bemondja az unalmast, mikor Ibi közelít hozzá. Igen, ez kétségtelen! Hősünk nem adja fel egykönnyen, talál magának egy használható kihangosító kütyüt, és: „Tápláld hát bennem, a lángot minden nap ugyanúgy, s többé nem veszíthetsz el!” – mintha csak erre a felszólításra várt volna mindenki! A Duna vize gyorsabban kezd hullámozni, a szél felélénkül, a hajó is beleremeg, együtt énekeljük mind ezt a mondatot. Ibolya, hidd el, tápláljuk, és őrizzük ezt a lángot, már csak Rajtad múlik, meddig terjeszti Rád, és ránk, meg mindenkire fényét.
Vége a koncertnek.
Ibolya addig dedikált, míg le nem zavarták Őt a színpadról.
Utána kint vártunk, megint nem tudtuk, mire, csak úgy. Én azért most már el merem mondani, hogy Ibolyára vártam, de nem mentem oda Hozzá. :) Ott állt mellettünk S. Vera, mindenkivel lefényképezkedett, ezer autogramot kiosztott, tündérien mosolygott, mondom, olyan verás volt. :) Leslie egy bőr táskával, meg a táska tulajdonosának tollával birkózott, rá kellett erőszakolnia a tintát a bőrre. Nem adta fel, győzelemittasan távozott Ő, és a kislány is. Jó pár perc múlva megjelent Ibolya Barbival, a hajót a másik kijáraton hagyta volna el. Ha hagyták volna elmenni, de nem hagyták. Szerintem fél órán át írt, fényképezkedett, és jó pofit vágott. Mi ott álltunk Tőle kb. 7 méterre, és néztük, csodáltuk az angyali türelmét, én már rég otthagytam volna csapot – papot, aztán vállalnám a következményeit a pofátlan tettemnek. De nem, Ő nem. Mintha örült is volna Neki, hogy x óra után még mindig eleget tehet a körülötte nyüzsgő embersokaság kívánságainak. Nem értem Ibolyát, én erre képtelen lennék. Bár tény, a „sztárok” világából nem csak emiatt nincs semmi keresnivalóm. Majd ott termett mellettem Zoli és Veronika. Veronikához odaszaladt egy srác, és fél perc türelmet kért Tőle, míg hoznak egy lapot, amit alá kéne írnia. A pasas egyik ismerősének, rokonának… kellett, ha jól hallottam fél füllel. Az viszont már elég rendesen belém nyilallt, hogy Vera elutasította, azzal a vacak ürüggyel, hogy fáradt. Odasúgtam Neki, hogy „Én látom Benned a reményt, meg tudod csinálni, csak akarnod kell! Le tudod írni a neved! Menni fog! Ne add fel!” – Mire gyilkos, villámokat szóró tekintettel felelt. Talán nem kellett volna, de nekem ez akkor sem tetszett, és ha valami nem tetszik, akkor annak hangot adok. Zoli arcán jót derültem...
Szép volt, jó volt, elmúlt, de lesz legközelebb, így hát ne búsulj, ha kimaradtál belőle! Én viszont örülök, hogy ott lehettem, a jelenlétemmel keményíthettem a már egyébként is igen kemény magot!

(szirszar, KM blog, 2004-04-27 20:08:45)