Oláh Ibolya Múzeum

Megasztár 10. döntő - 2004. március 27.
„Álmodtam egy álmot” (musical est, Nyomorultak)

„Én egyszerűen csak ámulok. Igazándiból nem tudlak megfejteni, és egyetlenegy dolgon gondolkodom folyamatosan, hogy vajon lesz-e alkalmunk egyszer tényleg megfejteni Téged, lesz-e alkalom arra...hogy mit, miért teszel? Egyszerűen most csak elkápráztatsz, ehhez értesz..”

Kisfilm:

Ha elhiszem, hogy nagyon jó vagyok, akkor elszállhat az ember, és már nem úgy indul neki a következő feladatnak.. Ez fontos. És ez egy nagyon jó tanács volt Presser Gábortól, azt mondta, hogy nem muszáj mindig mindent elhinni, nem mindig úgy vannak a dolgok, ahogyan mondják. Én nagyon szeretek színészkedni, megmondom :), az egész világ csak színészkedés, komolyan. Vannak olyan musical dalok, ami arra készteti az embert, hogy ne csak álljon, hanem mozogjon és táncban mutassa meg, hogy mit akar kifejezni. Azért kedvelik az emberek jobban a musicalt, mert sokkal könnyebb megérteni, tehát könnyebb, mint ha operát nézünk akkor azt nem nagyon értjük, az operettet azt még talán, de a musical azt meg..
(Ibolya)


Zsűri értékelés:

Megmondom az igazat, hogy sajnos túl vagyok rajta, tehát beleszerettem a hangodba és amikor meghallom.. ez olyan mintha a Stinget felteszem, egyébként unom Stinget, de ha meghallom a hangját, télleg végtelen szerelem ömlik át a lelkemen. Így tehát, ami nagyon tetszett, hogy milyen finom, visszafogott vagy. Látod hátul eltöröd a karod, de a színpadon olyan finom, mint a selyem.
(Bakáts Tibor Settenkedő)

Te is nagyon tetszettél, megint nagyon tetszett a produkciód, pontosan az amit mondott a Bakáts, hogy nagyon visszafogott vagy, lehetett volna ebből csinálni egy nagyon áriázós, nagyon öblögetős valamit, ahogy úgy az énekesek szeretnek megfürdeni a hangjukban. Valamit megcsillantottál megint abból az előadóművészetből, amit nagyon szeretek és tisztelek benned, az hogy van valami furcsa érzéked az egyensúllyal, hogy pontosan tudod, hogy hol van az a határ, meghúzod és már megijedek, hogy jujj mondom csak ezt ne.. És nem. Pont nem csinálod meg azt, amit nem lenne szabad és olyan jó, nagyon jó érzés.. nagyon jó volt, köszönöm.
(Presser Gábor)

Ugyanezen a gondolatvonalon mennék végig, az a fantasztikus bölcsesség, ez bizonyára ösztönös benned, ahogyan felépíted, ahogyan adagolod, ahogyan ott van benned a színésznő, a mélyérzésű lány, a fájó lány, a lány akinek nyitott a szíve, nagyon sok mindent megmozgatsz az emberben és most megmutattad a hangodak a végefelé egy olyan fényes terjedelmét, amit eddig kevésszer. Tehát hallottuk a rekedtest, a mélyet, a színésznőset és itt a végén a kibomlót, szóval nagyon-nagyon gazdag, végig a figyelmet lekötő, hát szóval dícsértünk eleget.. Gratulálok.
(Soma)

Tudom, hogy mostanában mindig erre lyukadok ki és én is dicsérni foglak, hogy olyan biztonsággal kezeled az érzéseidet, amit nagyon-nagyon kevés énekestől láttam eddig, hogy így beleszállsz olyan érzelmekbe, amitől mások megriadnak, sokan azért nem lesznek előadóművészek, azért lesznek csak lelkes amatőrök, mert ezt nem tudják megcsinálni, és én arra lennék kiváncsi és egy kérdést tennék fel, hogy te ezt tudatosan csinálod, vagy ez ösztönös?
(Pély Barna)

A második. :)
(Ibolya)

Ösztönös. Jó, de tudatosan kapcsolod be ezt a rekeszt?
(Pély Barna)

Nem tudom, csak jön..
(Ibolya)

De a profizmus az lenne, ha néha tudatosan is tudnád, hogy ezt meg tudod csinálni. Úgyhogy én úgy látom, hogy rajta vagy azon az úton, és szeretném majd egyszer azt hallani a mondat végén, hogy ebben volt valami tudatos is, akkor talán még jobb, de így is nagyon jó.
(Pély Barna)

Én egyszerűen csak ámulok, igazándiból nem tudlak megfejteni és egyetlenegy dolgon gondolkodom folyamatosan, hogy lesz-e alkalmam, vagy lesz-e alkalmunk egyszer tényleg megfejteni téged, lesz-e alkalom arra, hogy lássuk mit miért teszel.. Egyszerűen most csak elkápráztatsz, ehhez értesz.
(Pierrot)


Álmodtam egy álmot

Nehézzé vált a Megasztárok élete: már az utolsó előtti, 11. döntőre készülnek. A közös éneklések során valamennyien megszerették egymást, de idegeik néha már meg-megbicsaklanak a hétről-hétre való felkészülési sorozattól, az egyre sűrűsödő fellépésektől, protokoll látogatásoktól és egyéb programoktól is. Ibolya is féltett tartalékaiból morzsolgatja napjait. Ô is fáradt, kimerült, ideges, gyötrő --honvágya-- van: csaknem fél év távlatából vágyik már a Tiszához és partjain élő barátaihoz. Na, mi az, ami ilyenkor legjobban hiányzik az ember lányának? Bizony, bizony egy olyan túlcsordulóan empatikus újságíró, aki nem értvén ezt a helyzetet, fejébe veszi, hogy saját haszoni meggondolásokból csak-csak megnyilatkoztatja ezeket a most már országos ismertségű Megasztárokat. Van, aki kötélnek áll, de van, aki a pokolba menő szállítószalagra teszi az újságírót és egyben el is látja vérnyomását duplára emelő szellemi elemózsiával. Mondanunk sem kell, hogy Ibolya nem csak a szavazati listákat vezeti már hetek óta, hanem a nyomuló újságírókat melegebb éghajlatra való óhajtásban is élharcossá vált. Rögvest meg is jelenik az újságírói bosszúként egy elképesztő hazugsággyűjtemény, mely Ibolya legmélyebb, legérzékenyebb magántitkait teregeti az aszfaltra. Éppen ez az, amitől egy erőtartalékait már végleg felélő Megasztár albatrosz módjára felszabadultan szárnyalni kezd. Ibolya először értetlenül csodálkozik, nem hisz a szemének, elindulnak könnypatakjai, majd teljesen kiborul. Albatrosz-szárnyai elnehezülnek. Joggal érzi úgy, vége minden titkos reményének: csalódottan, elkeseredetten összepakol és csak --hazájába-- vágy. Mindig van ember, kiben szív dobog, ki segítően és még reményt csöpögtetve bezárja Ibolya megasztáros kalitkáját.
Így jön el a döntő napja és meg is szólal a színpadról a már mindannyiunk által várt és megszeretett Ibolyát is behívó zene.
Szorongunk, aggódunk. Mindannyian egyként segítenénk Neki. Jön is Ô, de nem úgy, ahogy szeretnénk. Ráadásul a dala sem lesz most vidám a Nyomorultakból. Sietést mímel, majd a színpad közepéig lassul. Nem ilyen, ha vidám, mint szeretnénk. Mintha bizonytalan lenne bennünk és Magában. Éppen hogy ránk pillant, máris félrebillenti fejét, Maga elé néz. Ahol van, feszül a levegő. Rezignált, de biztató taps trappol a karéjból. Vágyunk szerint megsimogatnánk és megpuszilnánk, de most messze van. Öltözéke közös hangulatunkhoz illik: fekete, jól szabott nadrág, nadrágig csakhogy leérő fekete blúz - szolid kivágással, lila, három soros nyakörv, piros, kigombolt kosztümkabát, alig kivillanó karkötő. Sminkje, arca most a legszebb.
Megszólal a zene. A mikrofont lassan felemeli és olyat kezd énekelni, mi talán sorsa is volt.

Álmodtam én egy álmot rég,
mikor még gyermek hittel éltem...
Álmodtam őt, ki értem él!
S hittem egy megbocsátó Istent!....
Nem féltem senkitől se még...
Csak álmok voltak, dal és játék...
Fizetni nem volt még miért...
Az élet bőkezű volt, s gyöngéd...
De jött a tigrisléptű éj...
sárga láng -egy éhes szempár!...
Álmok karmok tépték szét...!
Lelkem sírt gyalázatán...!
Ott aludt karjaim közt ő,
egy nyáron át, oly jó volt hozzám!
Asszonnyá ő tett gyermekből...
S hogy jött az ősz, már messze járt...
Álmodtam én az életről...
Hogy más lesz majd, hogy lehet jobb is...
Hittem, mert voltak álmaim...
Az élet megölte most mind...

Éppen csak felénk pillant, a mikrofon észrevétlenül megremeg: másik kézzel is szűnésig megtámasztja. Picike mintákat vesz tőlünk, s ezekhez igazítva énekel. Olyan érzékeny, mint lemezjátszón a tű. Csak finoman és keveset mozog, hisz dalbani üzenete inkább a szövegben rejtezik. Ünnepi csendben hallgatjuk. Átall bárki akár köhinteni is. Soha ily fülnek kedves, lágy, selymesen simogató és borzongatóan vibrált hangfolyamokat nem hallottunk még Tőle se! Betekintésünkre tártra nyitja lelkét. Titkai közt megenged szemezgetnünk. Szeme egyre megcsillan. A mi lelkünk is sír a nemrég történtek gyalázatán, de tudatjuk Vele: célt tévesztett a bulváros sárga szempár. Megölt közös álmaink és reményeink, hogy e lány sokáig dalolva miénk lesz, mit csak Ő is ugyanígy akar, a dal végére minden kételyen fölül áll.
Elfogyván Hozzá illő szavaim, még két idegen tollal ékeskednék:
Settenkedő: --Megmondom az igazat, hogy, sajnos, túl vagyok rajta, tehát, beleszerettem a hangodba... Végtelen szerelem ömlik át a lelkemen... Ami nagyon tetszett, hogy milyen finom, visszafogott vagy. Látod, hátul eltöröd a karod, de a színpadon olyan finom, mint a selyem!--
Pieró: --Én egyszerűen csak ámulok. Igazándiból nem tudlak megfejteni, és egyetlenegy dolgon gondolkodom folyamatosan, hogy vajon lesz-e alkalmunk egyszer tényleg megfejteni Téged, lesz-e alkalom arra, hogy mit, miért teszel? Egyszerűen most csak elkápráztatsz, ehhez értesz.--
Aki tudja, ellenőrizze le az eredeti videófelvétel újbóli visszanézésével, mily kevés a szókincs annak leírására, mi és milyen információt közvetített Ibolya tekintete a zsűri értékelése alatt! Ne csodálkozzunk hát a csak nehezen megtalált szavakon.
Én már azóta tudom: soha nem fejthetjük meg e lány bonyolult, de gyönyörű lelkét, mi okból is szeretjük Öt.

(Bölcs, régi OIRO fórum & Ibolya blogja, 2004.07.06.)

..Csak álltam és hallgattam, mert nem bírtam mást tenni! Pedig áén az elején másoknak drukkoltam, de hamar meggyőzőtt arról, hogy Ő a alegjobb, aki a legtöbbet tudja nyújtani.
Barátnőmmel csak álttunk a színpad elött, mikor az Álmodtamot énekelte, és majdhogynem ( csak egy picit) bőgtünk!!

(Bacsi, régi OIRO fórum, 2004.04.01 11:51:48)