Oláh Ibolya Múzeum

Egy interjú



Ami a sajtóból kimaradt... - Beszélgetés Ibolyával

- Mindig elsőre megtaláltad a helyed egy közösségben? Gondolom, más törvények uralkodnak az intézetben, mint a műmájerek világában.

- Az egy falka, és tényleg megvannak a törvényei. Amikor bekerültem a gettóba, volt, aki elvert, és volt, akit én vertem el. Volt, amikor kidumáltam magam. Oláh leült velük dumálni, ezen meglepődtek. Néha azt mondták: "tökös lány". Én soha nem hagytam magam, mert a kicsiket lenyelték. Elég hamar felnőttem...

- És aki kicsi maradt? Nem ragaszkodtak, nem akartak hozzád tartozni?

- Mindenki védje meg magát! Tanulja meg! Ez sikerélmény. Az embernek legyen tartása, tekintélyt kell szerezni. Ez az igazság.

- Ehhez képest, itt Pesten egy kórházban hetekig látogattál egy magatehetetlen kisfiút.

- Az más, az embernek megszakad a szíve...

- Hogyan kommunikáltatok?

- Elővettem a gitárt, és hajrá. A legnagyobb ajándék, amit adhatsz, a közvetlenség.

- A zene a fegyvered.

- Minden a zene. A nyírbátori intézetben például egy lavór adta a zenét. Az volt a ritmushangszer. Mindig énekeltem, mindenből muzsikát csináltam, még a zajokból is. Erre figyelt fel az egyik nevelőm, Török Mari.

- Voltál nevelőszülőknél?

- Felénk a nevelőszülők általában pénzért vállalnak állami gondozottakat. Az nem család.

- És a család?

- Anyámat nyolcévesen láttam először. Addig a nagyi, meg a nagybátyám látogatott. A nagyival ma is tartom a kapcsolatot. Tőle tudom, mikor születtem...

- Azért csak voltak meghatározó emberek az életedben? Ha akarsz, nagyon tudsz viselkedni.

- Persze. Ez Belicza Erzsinek köszönhető. Ő tört meg. Nagyon rezgett a léc, vagy ő vagy én. Ica néni, Csepcsányi Károlyné ölelt meg először. Azt hittem meg akar ütni. Ő nagyon szeretett. Aztán ott volt Virányi Anita, ő mutatott musicalfelvételeket. Annyira megtetszett, hogy egy évi zsebpénzemet tettem félre, hogy fél playbacket csinálhassak a nagyecsediekkel.

- Mennyi voltál?

- Tizenhárom.

- Anyácska?

- A Sóstói falubulin szúrtam ki a tömegben. Nagyon határozott nő volt, határozott hanggal. Ez tetszett. Fenn énekeltem a színpadon, ő pedig lentről nézett. Volt köztünk valami szemkontaktus.

- Mindig nézed a közönséget?

- Persze, lássam az arcukat!

- Hogy kerültél Tiszadobra?

- Kellett valami szakmát tanulni, én például két évet jártam gépi varrónőire. Amikor betöltöttük a tizennyolcat, meg kérdezték, ki akar továbbtanulni?

- Gondolom, jelentkeztél.

- Persze, nem akartam az utcára kerülni..., és tanulni is jó lett volna.

- Irány Tiszadob.

- Negyedmagammal bepakoltak egy Ladába, és kiraktak a kastély előtt. Egy darabig csak ácsorogtunk ott. Senkihez nem mertünk szólni, ez akkoriban egy gengszter helynek számított. Tele huszonkét-huszonhárom éves vadállattal, voltak vagy háromszázan. Én még szűz voltam, friss hús. Rögtön nekem is akartak állni a bukszusban. Muszáj volt a legerősebb mellé szegődnöm.

- Megint csak a farkastörvények.

- Meg táborrend, körletrend, szigor és fegyelem. Anyácska nagyon gatyába rázta itt a dolgokat.

- Emlékezett rád?

- Nem, de én rá igen! A falubuli óta három év telt el... Nem tudott hova tenni. A hangomról ismert fel. Egyik este gitároztunk a srácokkal, akkor odajött és azt mondta : "Hiszen én tudom ki vagy..."

- Mit csináltatok az otthonban?

- Tanulni kellett volna, de Oláh csak tengett-lengett. Azért ragadt valami, innen-onnan. Nem tudtunk az életről semmit. Hogyan kell például feladni egy csekket, kitölteni egy hivatalos papírt.

- Ki tanított meg rá?

- Mi magunkat. Néhány srác kitalálta, hogy legyen egy ilyen önképzőkör.

- Csekk-kitöltő vetélkedő?

- A csekktől a szexuális felvilágosításon át minden. Teadélután a kölköknek. A nevelőknek is tetszett.

- Mit lehetett "hivatalosan" tanulni?

- Kemény szakmákat. Festő, kőműves, bőrdíszműves, szakács. Amikor Anyácska megunta, hogy nem csinálok semmit, berakott a zöldség-fűszerbe.

- Hová ?

- Zöldségtermesztést tanultunk. "Anyácska, nőtt egy paradicsom", meg ilyenek. Szép lassan igazi barátság lett ebből. Az elején nagyon haragudott rám. Tényleg nem csináltam semmit.

- Mennyire volt erőszakos? Mert igazság szerint, aki akart, tanulhatott. Ott volt előttetek a minta, az ő családja. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet.

- Oláh mindig mindennek az ellentétét mutatta. Sokszor szemét, tróger volt. Néha eljárt inni a kocsmába... De anya tudta, hogy van egy másik énem. Ismert már, ahogy meglátott.

- Igazi nehéz eset voltál.

- Hát igen. Ha én új környezetbe kerülök, nem tudom megmutatni az igazi énemet. Egyből védekezem. Mindig a rosszabbik oldalam ról mutatom magam . Egyszer csak azt veszem észre, hogy én vagyok a "falu rossza" az emberek szemében.

- Volt hangszered akkoriban?

- Nem volt, csak egy játékgitár. Nagyon szégyenlős voltam, csak a kocsmában énekeltem.

- Hogyan kerültél a színjátszó körbe?

- Az is anya ötlete volt. Mondta, hogy csináljuk meg a "Popfesztivált".

- Miért lettél ennyire fontos Anyácskának?

- Tudja a túró. Nem tudom, ez hosszú évek alatt alakult ki. Értsd meg, évek teltek el, amíg így összefonódtunk.

- Milyen lett az előadás?

- Szerintem, tök jó. Szerettük volna járni a környéket. Előadtuk a faluban, de megdobáltak minket. Nem akarták látni.

- Énekeltél, játszottál, aztán mégis összevesztetek Anyácskával.

- Ó, rengetegszer. Egyszer volt egy pasim a faluban, kiszökdöstem hozzá, nem jöttem be reggel, meg ilyenek. Pofátlan voltam, huszonegy éves. Anya kidobott.

- Hova mentél?

- Először Pest, aztán Szeged. Ott már dolgoztam is, egy szerb pacák éttermében.

- Miért hagytad ott?

- Egy drogos nő albérletében laktam. Az egy kurvabarlang volt, átjáróház. Egyszer kirabolták a lakást, ezt is a nyakamba akarták varrni. Abból kimásztam, de akkor már vissza akartam menni Tiszadobra.

- A tékozló leány. Megszöktök, eltűntök, aztán mindenki visszakönyörgi magát.

- Ez azért van, mert mi gettósok, hiába töltjük be a húszat, kicsi gyerekek maradunk. Azt hiszed, egyedül is menni fog. Aztán persze bekerülsz egy bandába, és kész a baj. A családi pótlékot elköltöd. Persze, hogy hazatelefonálsz.

- Te mire költötted?

- Vettem egy gitárt. Meg persze éltem is, rendesen.

- Mennyi pénzed volt?

- Háromszázezer. Elment.

- Most meg beosztod a pénzt.

- Megtanultam. Volt úgy, hogy tizenötezerből kellett élnem.

- Szóval, Anyácska visszafogadott.

- Sokszor. Mindig...

- Hogyan kerültél a nagy nyilvánosság elé?

- Jelentkezetem a TV2 Kifutó című műsorába. Második lettem.

- Nem volt ott egy zenészember, producer, aki megkedvelt vagy üzletet látott benned?

- Senki. Kaptam egy utat Szicíliába.

- Elmentél?

- El, egyedül. Ezt nyertem. De jó volt, befizettem a kirándulásokat. Jártam mindenfelé, Taormina, Etna. Ott nagyon büdös volt a gőzöktől.

- Repülő, vissza a kastélyba.

- Majdnem. Egy hülyeség miatt átkerültem megint Szegedre.

- Mi volt az a hülyeség?

- Titok. Úgy döntöttem, elmegyek. Kész. Egy szórakozóhelyen énekeltem. Klassz város, szeretem.

- És aztán?

- Fél év, majd vissza.

- Megint hívtad Arankát?

- Az nem volt ilyen egyszerű. Oláh akkor nagyon ki volt készülve. Bekerültem a pszichiátriára.

- Magadtól?

- Vittek. Elájultam a színpadon. Anya már tudta mi van. Valahogy mindig eljutnak hozzá a hírek.

- Jött és hazavitt.

- Igen. Én meg azt találtam ki, hogy szétdolgozom magam. Annyi gyógyszert kaptam, hogy kezem, lábam remegett. Muszáj volt csinálni valamit. Szemétszedés, takarítás.

- Rendbe jöttél?

- Megváltoztam. Annak idején, árvaság ide, árvaság oda, én mindent megkaptam. A sok szép dolgot. Oláh csak csettintett, és megkapta. Annyi segítségem volt, Anyácska, meg a többiek. Biztos zavart..., nem tudom...., a rossz út kellett. Mindenkit elküldtem az anyjába, minden hülyeségben benne voltam. Megkóstoltam milyen az alja. Elegem lett, megtörtem. Persze azért történtek jó dolgok. Egyszer az amerikai nagykövet asszonynak énekeltem.

- Ez hogy történt?

- A Tiszadobi Zongorafesztiválon hallott énekelni valami fejes.

- És?

- Meghívott. A bulin ott volt Babos Gyula meg Póka Egon. Mondták, ha nem akarok életem végéig mosogatni, menjek el a Kőbányai Zeneiskolába. Hát elmentem.

- Hol laktál?

- A hetedik kerületi utógondozóban, Damjanich utca.

- Milyen volt a suli?

- Nem ment a szolfézs. Ha énekelni kellett , akkor minden rendben volt.

- Meddig bírtad?

- Fél évig. Mondtam Pókának: nem megy. Nem hitte el. Én meg visszamentem Tiszadobra.

- Muszáj volt?

- Muszáj. Nem volt lóvém, a lakást fel kellett adni, nem akartam megint az alját. Egyszer elég volt. Megvolt.

- És aztán?

- Semmi, jött a Megasztár.

- Végigcsináltad a Kifutót, elvéreztél egy másik tehetségkutatón. Miért jelentkeztél megint?

- Egyszerű: mert érdekelt. Meg jó volt a zsűri. Presser... Bakácsot meg ismertem a Narancsból.

- Narancsot olvasol?

- Én nagyon szeretek olvasni. Ha ideges vagyok, vagy a pohárhoz nyúlok, vagy olvasok.

- Hogy kerültél be a Megába?

- Elmentem, felvettek. Nem szóltam senkinek, csak Anyácskának. Dolgoztam rendesen, senki nem tudta, hogy jelentkeztem.

- Mikor derült ki?

- Amikor már sűrűbben jártam fel Pestre. A többiek nem viselték valami jól. Akkor indult a féltékenykedés , a feljelentések.

- A Megasztár történetet mindenki ismeri. Túl vagy már rajta?

- Persze. Egyedül én voltam az, aki a hetedik döntőnél már mondta, jobb lesz, ha leszállunk a földre, mert ez hamar elmúlik.

- Ahhoz képest szépen elvesztettél egy háborút, sajtóstul, mindenestül.

- Mert soha nem azt csináltam, amit ők mondtak. És ez nagyon zavarta őket.

- Semmi korlát?

- Semmi. Nem bírom a korlátokat. Minden percben fotósok, riporterek kerülgettek. Nem kaptam levegőt, fuldokoltam. Ez van. Én csupa jó dolgot akarok csinálni, ha kevés pénzből, akkor annyiból. Legyen ütős. Persze, kell a sajtó. Kell minden. Na jó... hagyjuk abba, elfáradtam. Én nem tudtam az embereket hová tenni. Most ők nem tudnak engem. Majd kijön a lemez, megint rendbe jön minden..

(olahibolya.hu, 2004.09.19.)